Általában elmondható, hogy a vasárnap talán az egyik legneccesebb nap koncertügyileg. Amúgy sem egy klasszikus kimozdulós nap, meg hideg is van, meg minden. Szóval ezzel az előérzettel igencsak meglepett, hogy a Dürerben csak úgy hömpölygött a tömeg. A nagy teremben egy Seafret nevezetű angol duó volt a mágnes, az oda delejezett ifjúság meg az apróbb vasdarabok, a középsőben az Arstidir- hétvége második felvonása ment. A kicsiben meg már-már az ízléstelenség határát feszegető mocskos, elnyújtott, pofába mászó riffeké volt a főszerep. Persze, hogy ez utóbbi a recenzió tárgya.
A Boru kezdte az estet, akiknek tavaly év végén elég jól pörgött a nevük a neten, nyáron Alpárfeszten kései órákban láttam őket. Akkor kb. 1-2 órával jártunk éjfél után, és nagyjából annyi maradt meg belőlük, hogy valami iszonyú súlyos hangulata volt a zenéjüknek. Ezen a koncerten is ezt kellett megállapítanom. Nagyon jó érzékkel hagyja áramlani a hanghullámokat a szegedi csapat, a zúzások pedig tényleg a földbe gyalulják az embert. A stílusuk valahol a post-black, a sludge és az ambient/gaze határán található, és nyugodtan kijelenthető, hogy ebben a műfaji behatárolásban az egyik legfrissebb, és legüdítőbb zenekar a Boru jelenleg. Biztos hallunk még róluk!
Utánuk a Torn From Earth jött. Nem lehet azt mondani, hogy az utóbbi időben fosta volna magából a koncerteket a trió, ha jól emlékszem két bulijuk le lett mondva tavaly. Viszont ez a bulijuk kárpótolt a kimaradásaikat. Kb. 30-40 percet toltak, a legutóbbi Loss EP-jükről volt a Consumed, de azonfelül ha jól füleltem három új dal volt. Nem is akármilyen! Ami a TFE igazi vonzereje, hogy a legváratlanabb dolgok is úgy jönnek fel a zenéjükben, mintha az a legtermészetesebb húzás lenne (pedig egyáltalán nem az). Közben jól hozzák a súlyos, sludge zúzásokat, vagy épp a harmóniákkal építkező lebegéseket. A hangzás is teljesen rendben volt, az új dalokat meg remélhetőleg hallhatjuk hamarosan nem csak élőben.
Azon én magam is meglepődtem, hogy a Jucifert eddig nem láttam. A duó, és egyben házaspár, talán úgy jellemezhető a legjobban, mint életvitelszerű zenészek. A turné nekik az alapfelállás, a lakókocsijuk/turné buszuk meg az otthonuk. Zeneileg meg valami elképesztően szélsőséges és depresszív dolgot nyomnak. Lemezen hallgatva is vannak nehezen emészthető részek, de élőben ez még erősebben érződött. Vagyis a legnagyobb kontraszt inkább másnap érződött, amikor reggel még gyakorlatilag zúgott a fejemben a basszus (ami igazából egy gitárból jött).
Ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy a nagyjából 80 ember, aki összegyűlt a kis teremben, ahogy elkezdett a színpadra dobált hangfal konstelláció okádni magából a végtelen mély, túlvilági zajokat, gyakorlatilag odavonzott a színpad elé mindenkit. Általában az a megszokott, hogy a szolid másfél-két méteres félkört meghagyja a koncertlátogató a színpad előtt. Most ehhez képest elég jól belepte a terepet a közönség. Pedig egyáltalán nem lehet a Jucifert egy közönségcsalogató zeneként jellemezni. Legalább is a szó megszokott értelmében.
Gazelle leszegett fejjel hol vadul fejrázva, hol morózusan bólogatva nagy terpeszben sújtott a gitárral, néha elsasszézott a színpad rendezői jobbjára, míg ura a bőröket csapta nagy elánnal a háta mögött. Ez a páros már csak azért is egy igazi kuriózum, mert gyakorlatilag évek-évtizedek óta egy lakókocsival járják a világot, ráadásul úgy, hogy minden este az egyik legextrémebb műfajánál fogják meg a metált. Rohadt súlyos, pincemély berontást váltogatja a crust/grindba torkolló reszelés, doomos középtempóból, thrash zúzás. Mindez olyan (hang)erővel, hogy azt érzed, hogy kirázza az agyadat a helyéről. Majd egy órán át terrorizált minket a duó, és ezért járt is nekik a dicséret. Akinek bejön az, hogy egy olyan élményt kapjon zeneileg, ami felér egy alaposabb veréssel, annak mindenképp el kell csípnie egyszer a Jucifert.
