A Caligula's Horse a progresszív metal egyik üde színfoltjává nőtte ki magát az utóbbi években. Még tíz éve sem aktív az ausztrál ötös, mégis már az ötödik nagylemezével örvendezteti meg a zenerajongókat, ami a maga nemében egy újabb remek alkotás lett. Viszont gyorsan tegyük azt is hozzá, hogy mintha saját magukhoz mérve kicsit megtorpant volna az a bizonyos csillagok felé törő lendület, kevésbé hatna az újdonság erejével a Rise Radiant - igaz, nehéz munka is lett volna megugrani az utolsó két korong színvonalát...

Az ausztrálok az eddigi lemezeikkel mindig egyre feljebb és feljebb tornázták azt a bizonyos lécet, önerőből, mondhatni lendületből lettek a frissvonalas progresszív irányzat egyik zászlóshajója. Ennek a bizonyos felfelé suhanásnak most meglett a hátulütője is: mostanra egy olyan, önmaguk által generált, egyáltalán nem egyszerű, de mégis - mondjuk úgy - szerencsésen szerencsétlen helyzetben találták magukat, amiből nehéz lett volna könnyűszerrel kilábalni. Konkrétan, hogy hogyan tudnák továbbra is emelni a szintet ilyen színvonalas korongok után, mint amiket az utóbbi alkalmakkor leszállítottak?

Az én szememben, fülemben, szívemben a Bloom és az In Contact egy olyan erős, masszív, már-már sérthetetlen duót alkot még többszöri ronggyá hallgatás után is, amit amúgy is igen nehéz lett volna megfejelni. Szerintem a Rise Radianttel ez most nem is sikerült. Ne értsetek félre, egy vitathatatlanul remek lemezről beszélünk, amihez hasonlóért a legtöbb zenekar eladná a lelkét bármelyik keresztútnál! Csak egyszerűen most először azt éreztem, nem tudták, merre legyen a következő lépés. Nem szélesedett a tárház, azt kapjuk, amit el is várunk: technikás progresszivitást vegyítve a mocskosul szemtelen, pimasz slágerességgel. Viszont azt rendesen!

Akkor mi a baj? Pont az, ami a lemez legnagyobb előnye is: a dalok. Ahogy írtam, mintha egy kicsit beszorultak volna a saját kereteik közé. Na, nem mintha ez a bizonyos keret olyan szűk lenne, hiszen most is hallható, nem aknáztak ki mindent még ebből a rock, metal, prog, (megkockáztatom) jazz aranybányából, de érezni, hogy a következő lemezre, hacsak nem akarnak önismétlésbe átcsapni, muszáj lesz valamerre nyitni. De hová nyithatna egy olyan csapat, ami már most is szinte minden stílust bevon a fegyvertárába? Ezt én sem tudom. Az én dolgom ez esetben szimplán a muzsika élvezete...

A Rise Radiant alapváltozatán bő háromnegyed órányi friss eresztést kapunk, nyolc dalba besűrítve - a limitált verzión ezt még plusz kettővel emelik meg nekünk a srácok. Mint mindig, most sincs gyenge pillanata  az albumnak, egymást érik a minőségi dalok. A recept, ahogy korábban írtam is, a szokásos, persze ebből sokféle finomságot lehet főzni - ízletes is minden darabja. Csak a hallgatása közben, akármennyire is epikus pillanatokat él meg az ember dobhártyája, nem lehet arra gondolni, hogy mi lesz ezután. Merre lesz az arra? Tudjátok, mintha a héten már harmadjára kellene megenned az amúgy kedvenc kajádat: még mindig imádattal várod a falatokat, de már kicsit kezdi elveszíteni a varázsát. Én úgy érzem, mintha mind a Bloom, mind az In Contact kicsit erősebb, karakteresebb, élettelibb dalokat sorakoztattak volna fel, mint amik ide kerültek. Persze ezt még nem kiabálnám el, az In Contact anyagának is valamiért kellett egy kis idő, mire bekattant nálam, lehet, ha két hónap múlva kérdeznétek, teljesen mást mondanék. De egyelőre ez a gondolatkör kavarog a fejemben.

De vallom azt, hogy nem érzem azt a durva minőségi ugrást, amit az eddigi Caligula's Horse anyagoknál le lehetett követni. Persze az In Contact után nem is lett volna egyszerű egy akkora szintlépés, véleményem szerint pont ezért nem is jött ez össze. Viszont akinek a Rise Radiant lesz az első lemeze, amit meghallgat az ausztráloktól, ugyanúgy seggest fog dobni, mintha bármelyik másik albumukkal kezdte volna. Várom, nagyon várom, hogy újra láthassuk őket magyar földön is, mert az élő közeg az, ahol igazán beütnek ezek a szerzemények!