Drew Goddard második nagyjátékfilmje az év egyik legjobban várt mozija volt számomra. A Ház az erdő mélyén rendezője elsősorban íróként bizonyította, hogy egy sokoldalú alkotó, akinek a munkásságát érdemes nyomon követni. Az impozáns színészgárda is felkeltette az érdeklődésemet, és ugyan az alapsztori nem a legeredetibb, egy jó stílussal, jó karakterekkel, izgalmas fordulatokkal ezt is meg lehet színesíteni (lásd: Aljas nyolcas). Azonban az El Royale esetében ez csak többé-kevésbé sikerült.
Ahogy a cím is mutatja, a történet egy éjszaka eseményeit öleli fel. Flashbackek vannak ugyan, de a film túlnyomó részében azt a bizonyos pokoli estének az eseményeit figyelhetjük az El Royale megkopott hírnevű falai között. Ide érkezik egy maroknyi idegen, akiknek az estéjét felbújtja egy gyilkosság. Aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott, kiderül, hogy a legtöbb szereplőnek van rejtegetnivalója, nem azok, akiknek mondják magukat, szóval megkezdődik az a bizonyos sakkjátszma, ami az effajta kamarathrillerek sajátossága.
A legszembeötlőbb negatívum a film kapcsán, az a játékidő hossza. Egyáltalán nincs problémám a hosszú filmekkel, viszont Goddard mozijával az a helyzet, hogy indokolatlanul túlnyújtott. Ha sikerült volna a készítőknek belőni nagyjából 90-100 percre a játékidőt, akkor kaphattunk volna egy izgalmas, feszes tempójú kis gyöngyszemet, ehelyett viszont rendre unalomba fullad a film, annak ellenére, hogy elég sok minden történik a cselekmény során. Kezdjük rögtön azzal, hogy a film iszonyatosan ütemtelen. Nincs sodrása az eseményeknek, bődületesen hosszan elhúzott jeleneteket kapunk rendszeresen, amik sajnos egy idő után elveszítik a nézőt. Úgy kell ezt a gyakorlatban elképzelni, hogy van egy 15 perces jelenet, amiből nagyjából 2-3 perc az érdemleges történés, a többi csak felesleges adalék, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Egy feszesebb vágás nagyon jót tett volna az összképnek.
Ezzel egyébként még önmagában nem is lenne probléma, ha érdekes, figyelemfelkeltő párbeszédeket sikerült volna írni. A fentebb említett Aljas nyolcas is egy hosszú alkotás, és az El Royale-hoz hasonlóan ott is hosszan kitartott jelenetek tömkelegét láthattuk, de volt az egész mögött egy Quentin Tarantino. A baj az, hogy Goddard ambíciói megvannak, de ez a bizonyos tarantinói véna nincs meg benne. Érződik, hogy nagyon kultfilmes akar lenni, de sajnos a dialógusok túlnyomó része teljesen hétköznapi és érdektelen. Egyébként érződik a filmen a minőség, egyáltalán nem rossz vagy nézhetetlen, de egy idő után borzasztóan untatóvá válik, ami egy majd' 2 és fél órás film esetében nem a legideálisabb.
A színészgárdát viszont minden dicséret megilleti. Jeff Bridges lopja a show-t, itt van a mindig remek Jon Hamm, Chris Hemsworth játéka is igazi bónusz volt, és üdítő élmény volt Dakota Jonhsont végre a Szürke-filmeken kívül is látni. A helyszín is eszméletlenül király, szuperek a díszletek, nagyon ötletesek a színhasználatok, a megvilágítások, tényleg olyan érzése van az embernek, mintha élne a vászon. A korrektség jegyében azért hozzá kell tennem azt is, hogy vannak kifejezetten erős, szórakoztató pillanatai is a filmnek, ráadásul néhány kisebb-nagyobb fordulatot is sikerült Goddardéknak beleszőniük a cselekménybe, úgyhogy ezért jár a pacsi!
Az El Royale-ra leginkább a kihagyott ziccer jelzőt tudnám ráaggatni. Ambiciózus alkotás, adott volt szinte minden lehetőség ahhoz, hogy egy emlékezetes mozit láthassunk, de leginkább a túlnyújtottság, az unalom és a középszerűség jellemzi. Kár érte.
A Húzós éjszaka az El Royale-ban teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
6/10
