Könyvkritika: Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én (2021)
2021. március 05. írta: chipolino

Könyvkritika: Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én (2021)

„Rendben van, hogy az ember világgá megy, de mikor szokás ilyenkor hazamenni?”

egy_indian_mint_te_meg_en_borito_1000px.jpg

A Pagony Kiadó nagyon erősen kezdi az évet. Az idei első kiadványaik között máris van egy, amelynek az én 2021-es TOP10-es gyerekkönyvlistámon bérelt helye lett: Erna Sassen ifjúsági regénye egyszerre izgalmas, lendületes, modern, humoros és végtelenül megható. Bár olvasási szempontból elég sírós vagyok, gyerekkönyveken csak nagyon ritkán szoktam elérzékenyülni. Ennek a könyvnek a végére érve azonban csak törölgettem a könnyeimet, ami egyszerre volt a lezárás katarzisa és a szomorúság amiatt, hogy vége van. Legszívesebben azonnal megfordítottam volna, és kezdtem volna elölről. Emberi, érzékeny és felemelő történet, amely korosztálytól függetlenül emlékezetes, igazi léleksimogató olvasmányélményt ad.

A főszereplő egy kisfiú, Boaz, aki szeret a nagymamájával lenni, szereti a csendet és az állatokat, de leginkább az indiánokat szereti. Az osztályban nincsenek barátai, míg egy nap meg nem érkezik Aïsha, aki csak keveset beszél hollandul, szeret rajzolni, és ami a legjobb: igazi indián! A kislány Boaz padtársa lesz, és együtt készítenek dolgozatot a majákról. Apa szerint azonban Boaznak osztályt kell ugrania, így viszont nem maradhat Aïshával. Boaz elkeseredettségében megszökik…

Erna Sassen regénye a remek holland middle grade gyermekirodalmat erősíti, a kiadói címke 7–12 éves korúaknak ajánlja a könyvet, ám szerintem bőven élvezhető és szerethető felnőtt korban is. Az olvasásakor az egyik első gondolatom az volt, hogy a kötet nekem nagyon hasonlít (elbeszélői stílusában, társadalmi érzékenységében, felépítésében stb.) a szintén holland Guus Kuijer (akiről egyébként szó is esik a regényben) Pollijára – ami pedig az ultimate favourite gyerekkönyvem. Erna Sassen kiválóan ír. A szöveg elképesztő pörgős, szinte beszippantja az embert, miközben tele van olyan gondolatokkal, amelyeknél érdemes kicsit elidőzni. A gyermeki gondolkodásmód és érzelmi reakciók megjelenítése annak ellenére is hiteles, hogy Boaznak néha elég felnőttes megállapításai vannak. Én el tudom képzelni, hogy ha ennyire élesen körvonalazva nem is, de érzés vagy intuíció formájában a gyerekek is eljutnak hasonló felismerésekhez.

A karaktereket az olvasó egyből a szívébe zárja. A legfontosabb természetesen Boaz, aki mindig álmodozik, nem igazán ebben a világban él, de okos és elszánt. Remek példakép lehet minden félénk fiúnak, aki nem mindig tud kiállni magáért, hiszen megmutatja, hogy az ember igenis össze tudja szedni a bátorságát, akkor is, ha fél. Nagy kedvencem lett Boaz nagymamája, aki osztozik a fiú indiánszeretetében, bátorítja és segíti. Az írónő egy-egy mondattal felrajzolja Boaz szüleit, tanárát és Aïsháék családját is, ami szerintem egészen bravúros. A (felnőtt) olvasónak azért van egy apró sejtése, hogy Aïsha valójában nem indián (egyébként miért is ne lehetne), és arra is elég hamar rá lehet jönni, hogy valójában honnan is származik, de ez nagyon szépen gördül fel a kötetben. Elképzelhetőnek tartom, hogy a célzott korosztályba tartozó gyerekek között van olyan, akinek semmit nem mondanak a furcsa betűk, az anyuka kendője vagy az olyan étel, amiből „mindenki ehet”.

Az illusztrációk és az indián tematika szépen megfűszerezik az olvasási élményt, bár őszinte leszek, nálam az indiánosdi nélkül is simán megállná a helyét a regény. Ahogy készül Boaz és Aïsha dolgozata, sok információt kapunk a majákról (és egyebekről) is a főszöveg melletti szövegdobozokban, ami nekem kifejezetten tetszett. Egyszerre humoros, bájos és szívszorító, ahogy Boaz értelmezi a majákkal kapcsolatos információkat, majd a saját szűrőjén keresztül, saját élményeivel és megállapításaival kiegészítve írja a dolgozatba. Például: „[A napisten] éjszakánként jaguárrá változott. Ebből is látszik: az istenek mindenre képesek. Kivéve arra, hogy megállítsák a háborút.”

A kötet legnagyobb ereje számomra az írásmódja. A cselekményvezetés jó, szép az íve, a bonyodalom megoldása izgalmas, én mégsem a történet miatt szerettem ezt a könyvet. Erna Sassen olyan őszintén, olyan lelkesedéssel, derűvel és tisztánlátással ír, hogy az felszínre hozza az ember elfeledett gyermekkori emlékeit. Amikor még az ember nem érti teljesen a körülötte lévő világot, de már vannak elképzelései a működéséről, és helyet, döntési szabadságot szeretne benne magának. Amikor rádöbben, hogy gyerekekkel is történhetnek rossz, nagyon rossz dolgok, hiába vannak mellettük a szüleik, hogy megvédjék őket. Vannak dolgok, amiktől még a szüleink sem tudnak megvédeni. Boaz és Aïsha barátsága azt mutatja meg, hogy a kedvesség és egymásra való odafigyelés be tudja gyógyítani a sebeket.

 

10/10

A kötetet a Pagony Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr4516433476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása