Nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor először hallottam róluk, a társadalom romboló elemeiről. Azt hiszem, már akkor sem ért teljes újdonságként a dolog. Rémlett valami, beszélgetések elkapott szófoszlányaiból, az osztálytársaim otthonról hozott és a végtelenségig kántált disznó vicceiből meg a tv-műsorokból, amiket titokban néztünk lefekvési idő után. Eleinte nem igazán fogtam fel, mit is takarnak ezek a szavak. Néha az a homályos érzés kerített hatalmába, hogy azok sincsenek igazán tisztában a valódi jelentéstartalmukkal, akik használják őket.
Aztán az elvétve felcsattanó megjegyzések, félmondatok lassan beszivárogtak a mindennapokba és szerves részeikké váltak. Nem kellett sok évnek eltelnie, hogy már én is használjam őket időnként, értékítélet nélkül, teljes természetességgel, mint ahogyan kimondjuk: „Jó napot!”
Akkoriban hasznos lett volna, ha akad valaki, akivel beszélhetek erről. Jó lett volna, ha van egy felnőtt a közelben, akinek futja rá idejéből és energiájából, hogy egy gyerek kedvéért az általa is olyan alapvetőnek vélt sémák mögé pillantson és értelmet adjon nekik. Anyukámnak ekkoriban nem volt erre energiája. Anyukám ekkortájt nappal dolgozott, éjjelente tanult, a kettő között pedig – egy varázslatos tér-idő kaput kihasználva – vezette a háztartást, fizette a számlákat, eljött értem az iskolába, etetett, mosta a ruháimat, átvette velem az aznapi tananyagot. Felnevelt. Egy szóban összefoglalva mindent csinált. Mindent, amit egy emberre kiróható feladatként csak el lehet képzelni.
És bár gyerekként mindezt természetesnek vettem, azt legalább addig szerzett ismereteimre alapozva is meg tudtam állapítani, hogy anyukám rendben van, mert a cselekedetei alapján semmiképpen sem tartozhat a nőknek azon utálatos csoportjába, akiknek számít a pénz.
Egyszer azt olvastam, hogy a szülők nevelési elvei és technikái kevesebbet nyomnak a latba, mint a környezetünkből érkező egyéb hatások, amikor az a kérdés, milyen emberré válunk majd. Bármi is legyen az igazság, a magam részéről élénken emlékszem, hogyan épültek be a gondolkodásom alapkövei közé olyan értékek, melyeket ma már minden erkölcsömmel ellentétesnek vallok. Azonban sokáig egyértelmű, fundamentális szabályként tekintettem rájuk, mivel körülöttem mindenhol annak számítottak.
Tudtam, mi a ribancos, hogy minden lánynak van olyan tulajdonsága, ami miatt rá lehet mondani, hogy hülye picsa. Hogy az anyák kötelessége, hogy legyen vacsora az asztalon és hogy a férfitanárokat kell megkérni, ha a projektort kell beállítani, vagy bármilyen nehezebb tárgyat emelni kell. Hogy az iskolában a technikus mindig „bácsi” és hogy valóságos stresszt jelent számomra, hogy anyáék még mindig nem engedik meg a sminkelést és a lábam borotválását.
Ekkor még nem fogalmaztam meg magamban, hogy az olyan nőkkel szemben felállított elvárások, mint amilyen egy napon én is leszek, meglehetősen valóságtól elrugaszkodottak. Érzékeltem viszont, hogy a nekik való megfelelés nehéz feladat és már kiskamaszként életem legmeghatározóbb problémájának láttam, hogy megbirkózzak vele. Sokkal fontosabb volt ez számomra, mint a tanulás, a versenyekre jelentkezés, a tehetségeim kamatoztatása – egyszóval mindazon dolgok, amiket az emberi élet egy későbbi szakaszában szakmai sikereknek hívunk.
Visszagondolva ironikusnak tartom, hogy miközben a fejünk fölött lebeg a nőgyűlölet egyik legmeghatározóbb össztársadalmi rémképe: a nő, aki egy férfi pénzén élősködik, a társadalmi előítéletek és a viselkedésünkkel, külsőnkkel kapcsolatos elvárások pontosan attól távolítanak el minket már kislánykorunktól, ami ennek a rémképnek az eloszlatáshoz a legfontosabb lenne: az egyenlő munkaerőpiaci esélyektől és szakmai sikerektől.
„Egy nőnek nem az a feladata, hogy ugyanannyit keressen, mint egy férfi.”
A magyar társadalom meghatározó többsége szerint egy nőnek az életben nem az a legfontosabb feladata, hogy a férfiakéhoz hasonló szakmai sikereket érjen el. A gyermekek nevelését és idősebb vagy beteg családtagok gondozását azonban sajátosan női szerepkörként festi le. Ezek a feladatok megfelelő anyagi háttér nélkül nem kivitelezhetők. Ebből következik, hogy a társadalom alapvetően helyesnek és szükségesnek fogja fel a nők férfiaktól való részleges anyagi függését, ami természetesen együtt jár a férfi döntéshozatalbeli fölényével, „a család feje” szereppel. A teljes anyagi függést viszont már nem ismeri el elfogadható életformaként. Ha egy nő nem vállal munkát, kizárólag férje vagyonából építkezik, vagy a párválasztásnál előtérbe helyezi az anyagi szempontokat, azt a társadalom nem önfenntartása eszközeként, hanem a helyzetével való visszaélésként és haszonleséséként értékeli. Ha pedig egy nő a karrierjét helyezi előtérbe, még ennél is súlyosabb előítéletekkel találkozik majd.
Statisztikai adatok és felmérések, mint az OECD-országok Women in Work Indexe, vagy az MTA 2017-es adatokból táplálkozó kutatása megmutatják, hogy a nők munkanélküliségi rátája sokkal alacsonyabb a férfiakénál, az egyetemeken is magasabb arányban vannak jelen. Hogy az idősebb, beteg családtagokról való gondoskodás felelőssége, szinte kizárólagosan a nőkre hárul, valamint a gyermeknevelés és háztartásvezetés terheit is ők viselik. Megtudhatjuk azt is, hogy az ágazati szegregáció egyik legdominánsabb oka a társadalmi szerepekből eredeztethető és hogy a kisgyermekes anyák kényszerülnek a leginkább munkahelyeik ideiglenes, vagy netán végleges elhagyására, míg a férfiak munkaerőpiaci jelenlétét gyakorlatilag nem befolyásolja gyermekük életkora. Rideg számadatokkal igazolható az a jelenség is, amit minden nő saját tapasztalatai alapján is könnyedén megfogalmazhatna: mi vagyunk azok, akik napi szinten 1-2 órával többet töltünk munkával. Kár is lenne részletekbe menően boncolgatni, valóban csak ennyi plusz munkaidőről beszélünk-e, hogy beleszámít-e ebbe a konkrét feladatok elvégzése mellet a háztartás teljes koordinálása, a munkahelyről telefonálgatás porontyunkkal, hogy odaért-e a szolfézsórára, a férjjel, hogy ne felejtse el az ezen a héten rá maradt bevásárlást, vagy a tanárok, akik a lázas, vagy rosszul viselkedő iskoláskorú gyermek miatt elsőként az édesanyát fogják felugrasztani a munkaasztalától. Mindemellett ott vannak a munkaerőpiaci előítéletek, a malac viccek, amiket az általános iskolai szünetekből egészen idáig cipeltek magukkal az immár felnőtt férfi kollégák, a félbeszakított mondatok, a kioktatás, a zárt bértárgyalások, az üvegplafon, aminek eredményeképpen a nők életük során átlagosan 17 százalékkal keresnek kevesebbet, mint férfi munkatársaik a vezetői rétegben pedig jócskán alulreprezentáltak.
Ezekkel a nagyon valós, aktuális és könnyen észlelhető problémákkal a világ emberi jogi szervezetei már az 1900-as évek második felétől kezdve aktívan foglalkoznak több-kevesebb sikerrel. Számos terv készült és van jelenleg is érvényben azzal a céllal, hogy ezeket a hátrányokat valamelyest csökkenteni, a beláthatatlanul távoli jövőben pedig megszüntetni lehessen. Mára régiónkban uniós alapelvek, szabályozások, tervezetek hadai állnak rendelkezésre. A világ legtöbb országában azonban gyakran az egyet előre, kettőt hátra típusú fejlődési mechanizmussal találkozhatunk.
Nem véletlenül, ugyanis vannak olyan jelenségek, melyeket nem magyaráznak meg és nem oldanak meg a számok. A nők munkaerőpiaci, és egyáltalán az élet minden területén tapasztalt egyenlőtlen helyzete a társadalom kreálmánya, ami évszázados elnyomás normáit és eszközeit örökíti generációról generációra. Ebben szocializálja a gyerekeket egészen kicsi koruktól kezdve, olyan módon, hogy azon már nem változtat a későbbi tudatos racionalitás sem, ha valaki veszi a fáradságot, hogy jobban átgondolja az átvett sémákat. Mert hiába értjük meg, hogy nőként a külsőnkre, a szokásainkra, a kommunikációnkra, a viselkedésünkre, és minden egyéb tulajdonságunkra vonatkozó elvárások nem reálisak, a bennünk addigra már elültetett „nem vagy elég jó” érzést nem tudjuk teljesen kigyomlálni, és a tükör előtt állva ugyanolyan feszült részletességgel fogjuk vizsgálni hibáinkat. Hiába érezzük, hogy a nők társadalmi szerepeinek megítélésekor eltolódnak a hangsúlyok. Hiába tudjuk, hogy a nők anyagi haszonlelésének vádja ellentmond minden mérhető adatnak a témában és elfedi a sokkal égetőbb problémát: a nők anyagi kiszolgáltatottságát. A valódi változások nem felmérések és szervezeti intézkedések szintjén kezdődnek, hanem családi vacsoraasztaloknál, a buszmegállóban lefolytatott párperces csevegésekben, a gyereknevelési döntésekben és a megvásárolt játékok rózsaszín vagy kék színében.
Ahhoz, hogy az egyszerre dolgozó, gyermeket nevelő, háztartást vezető nő képe ne a „rendben van” kategóriát erősítse és a nők valódi megbecsülést tapasztalhassanak, az apró, jelentéktelennek tűnő változtatásokon keresztül vezet az út. Néha csupán olyan kis dolgokon múlik, mint hogy nem vesszük meg a gyerekünknek azt a tinimagazint, aminek a címlapján a „10 tipp, hogyan ébredj reggel csinosan” felirat ragadja meg a tekintetünket. Hogy nem beszélünk negatívan önmagunkról. Hogy értékeljük egymás megszokottnak ítélt emberfeletti teljesítményét. Hogy megtanítjuk a kisfiainkat vasalni, teregetni, kivenni a részüket a háztartási feladatokból. Hogy odafigyelünk, milyen hatások érnek minket és odafigyelünk arra is, milyen hatással vagyunk másokra, milyen témákról beszélgetünk. És ha legközelebb hallunk a démoni, pénzéhes, élősködő nőkről, magunkban mosolyogva nyugtázzuk, hogy az aranyásók legendája csak a westernfilmekben létezik.
- tothmeszti -
Ha tetszett az írás, kövessétek a szerző blogját: Miss Thinker's
Facebook: https://www.facebook.com/missthinkers/
