Sok minden megváltozott az első néhány évben, miután elkezdtem a tesztoszteront. Javult a mentális egészségem, legalább három centit nőttem „ott lent”, a természetes szagom pedig mostanában annyira erős, hogy magamtól is undorodom, ha nem zuhanyzom minden nap (semmilyen dezodor nem tartja vissza az állatszagot).

Sokféle fantasztikus és jelentős változást tapasztaltam a testemben és a fejemben is. De voltak kisebb, furcsább dolgok is: végre megkedveltem a mogyoróvajat és a csokoládét, a kedvenc színem kékről zöldre változott, és az iskolai tantárgy, amit eddig utáltam, most hirtelen az egyik kedvenc hobbim. A kis dolgoktól a nagyokig minden átrendezte magát. Ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam, csak éppen egy frissített verzió. Azt persze nehéz megmondani, hogy ebből mennyi volt konkrétan a tesztoszteron által okozott fizikai változás, mennyi volt a mérgező környezetből való kikerülés eredménye, és mennyi volt simán az ízlésem természetes változása az évek során.

De bármennyire is érdekes volt magamban tapasztalni a mentális és fizikai változásokat, épp annyira érdekes volt megtapasztalni, hogy mások hogyan viszonyulnak ezekhez a változásokhoz. Röviden: a legtöbb hétköznapi ember hirtelen jobban bánt velem, mert úgy néztem ki, mint egy fiatal, fehér, hetero (?!) férfi. Ez pedig elég sok előnnyel járt.

Szeretném leszögezni, hogy ezt a cikket nem azért írom, hogy a transzfób emberek büszkén rámutathassanak, hogy „Látjátok? Látjátok?! A transz férfiak teljesen kiélvezik a patriarchátus előnyeit, és ezért UTÁLNI KELL ŐKET!” Ha szerinted ez igaz, akkor nem nagyon vagy különösebben tájékozott a transz ügyekben. Vagy a patriarchátussal kapcsolatban. Vagy a feminizmussal kapcsolatban. Vagy bármilyen, ebben a mérgező kultúrában fennálló egyenlőtlenséggel kapcsolatban.

Ez a cikk általánosságban azokról a kiváltságokról, privilégiumokról szól, amiket elsősorban a cisz férfiak élveznek. Igen, sok transz férfi (elsősorban azok, akiken „nem látszik” hogy transzok, vagyis jók „passignban”) hozzájut ezekhez a kiváltságokhoz, főleg, ha még fehérek is. Ezt nem tagadom. De időpocsékolás arra koncentrálni, hogy a transz férfiak néha hozzájutnak ezekhez a kiváltságokhoz, még akkor is, ha egyáltalán nem emiatt tranzicionálnak. Inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy ezek a kiváltságok egyáltalán léteznek, mert ez az igazi probléma. A patriarchátus igazságtalan, és éppen ezért a patriarchátust kell támadni.

Az igazság az, hogy én például kínosan érzem magam a férfi kiváltságoktól. Felismerem, hogy mennyire igazságtalan ami történik, és ezért az én dolgom is, hogy rámutassak. Hiszen most már „férfinak nézek ki”, és ironikus módon a többi férfi jobban hallgat rám ezekben az ügyekben. Tehát, itt van egy rövid lista azokról a mindennapi dolgokról, amik megváltoztak mióta tranzicionáltam – pedig semmilyen logikus magyarázat nincs erre a változásra.

• Hirtelen vicces lettem.

A humorérzékem mindig kicsit szarkasztikus és szatirikus volt. Régen, a legjobb esetben nem találtak viccesnek – a legrosszabb esetben pedig lekurváztak. Most, hogy egy alacsony fehér srác vagyok, a legtöbb ember rögtön viccesnek talál, és a vicceim nagy részén nevetnek. Pedig semmi nem változott. Néha még ugyanazokat a vicceket is elsütöttem, csak kíváncsiságból.

• És mégis komolyabban vesznek.

Még mindig meglep, hogy a tranzícióm óta mennyien elhallgatnak, ha beszélni kezdek. Pedig higgyétek el: az ötleteim semmivel nem lettek jobbak. Néha megpróbáltam komoly beszélgetéseket félrevinni nevetséges témákkal, és még így is jobban figyeltek rám, mint régen.

• Ritkábban vágnak a szavamba.

Amikor még nőnek gondoltak, annyiszor a szavamba vágtak más emberek, hogy túlélési taktikaként elkezdtem túlkiabálni őket. Sajnos mivel annyira megszoktam, hogy ezt csinálom, nehéz róla leszokni, pedig mostanában alig van rá szükségem.

• Többet keresek.

És erre igazi, számszerű bizonyítékom van. Csak nézzetek rá a fizetésemre.

• Könnyebb szegénynek lenni.

Azon kívül, hogy többet keresek, munkát találni is jóval egyszerűbb, pláne hogyha a döntés egy másik fehér férfi kezében van. Olyan, mintha csak a haverjának segítene.

• A ruháim sokkal praktikusabbak.

És jobb minőségűek, és tovább tartanak, és olcsóbbak, és kevésbé kritizálják őket...

• Elnézőbbek velem az emberek.

Szeretném leszögezni, hogy még soha nem csináltam semmi igazán durvát, viszont sokszor elfelejtek vigyázni a számra a feletteseim előtt. Míg régebben a legkisebb dolgokért is bajba jutottam, mostanában szinte egyáltalán nem kapok szemrehányást.

• Nem az én dolgom, hogy megakadályozzam a nemi erőszakot.

Emlékszem, régen hogy kioktattak a nemi erőszak elkerüléséről, és a tanácsok nagy része arra irányult, hogyan viselkedjek, hol és mikor sétáljak, hogyan takarjam le a poharamat a bulikban, és hasonlók. Mostanában nem kapok ezzel kapcsolatban tanácsokat. Még azt se, hogy ne erőszakoljak meg senkit.

• Ha éjszaka egyedül sétálok, minden bizonnyal biztonságosan haza fogok érni.

Persze csak akkor, hogyha senki sincs, aki megverhető buzikat keres, de az egy másik történet. A lényeg az, hogy mostanában sokkal többször sétálok haza egyedül a sötétben, csak azért, mert férfi vagyok. Ha a szemembe húzom a kapucnimat, még az is előfordul, hogy az emberek átmennek a másik oldalra hogy elkerüljenek.

• Nem kell folyamatosan az italomat figyelnem a bulikban.

Hacsak nem egy melegbárban vagyok ahol látom, hogy néhány kétes alak is ólálkodik, akkor már eszembe sem jut, hogy figyeljek az italomra.

• Idegenek (vagy bárki más) nem mondják, hogy csak mosolyogjak egy kicsit.

Egyszer sem történt meg a tranzícióm óta. Egyszer sem.

• Nem kapok kéretlen beszólásokat a testemről idegenektől az utcán.

(És főként nem várják el, hogy aztán még megköszönjem nekik.) Ez szintén nem történt meg egyszer sem, mióta férfiként élek.

• Az emberek nem szólnak be a testszőrzetemre.

Ezt nem kell magyarázni.

• Nem baj, ha látszik rajtam, hogy öregszem.

Sőt, inkább „jóképűnek” és „kifinomultnak” tűnök tőle.

• Nem kapok beszólásokat az étkezési szokásaimra.

Még mindig elég sovány vagyok, de most már az emberek nem tesznek megjegyzéseket arra, hogy mit eszek, vagy hogy egyáltalán enni merészelek.

• A képességeim fontosabbak, mint az, hogy mi van rajtam.

Általában csak farmert és egy pólót veszek fel, ha munkába megyek. Senkit nem érdekel. Csak az számít, hogy milyen munkát végzek.

• A pornófilmek nagy része nekem készül.

Vagyis hát általánosságban a nőkhöz vonzódó férfiaknak. Még a „leszbikus” pornót is sokszor a férfiakra terezik.

• Az idősebb fehér férfiak úgy kezelnek, mintha a legjobb barátjuk lennék.

Főleg amikor ki vagyok öltözve és nyakkendőt viselek, elképesztő, hogy hány idegen jön oda hozzám, hogy „apaiasan” elbeszélgessen velem. Kedvesen mosolyognak, csillog a szemük, és szívesen adnak bölcs tanácsokat anélkül, hogy kérném őket. Mintha rögtön a patriarchális szárnyaik alá akarnának venni, vagy valami.

• Anélkül játszhatok videójátékokat, hogy megfenyegetnének, sértegetnének, vagy megaláznának.

A videójátékok világa még mindig nagyrészt a férfiaké. A női karaktereket sokszor szexualizálják, megkínozzák, és megalázzák – már ha egyáltalán megjelennek a játékokban. És hasonlóak igazak a női játékosokra is.

• Az én kényelmem fontosabb, mint a többieké.

Már senki nem várja el, hogy mindenképpen az ő érdekeiket tegyem előre.

• Annyi emberrel szexelek, amennyivel szeretnék.

És senki nem ítél el érte.

• Annyi helyet foglalok el, amennyit szeretnék.

Ha széttett lábakkal szeretnék ülni a buszon, senki nem szól rám, hogy menjek arrébb. Csak úgy viselkednek, mintha jogom lenne bunkónak lenni. (Persze csak kísérletezési célból tettem ilyet.)

• Nem vagyok kitéve a „puha szexizmusnak”.

Senki nem kér meg, hogy hozzak neki kávét, pont én segítsek dekorálni a céges bulihoz, vagy pont én segítsek feltakarítani.

• Az emberek elhiszik, hogy a sikereim kizárólag az enyémek.

Persze, keményen dolgoztam, de sokan segítettek, és a szerencse is közrejátszott. Mégis, mostanában az emberek nem kérdőjelezik meg, hogy megérdemlem-e a dicséretet, és nem gondolják hogy csak azért jutottam előre, mert csinos vagyok. Nem, a sikereim csakis nekem köszönhetőek, mert keményen megdolgoztam értük, és még véletlenül sem a férfiakra felépített kultúránk segített idejutni.

• Akkora hülyeségeket beszélhetek, amekkorát csak akarok.

És az emberek így is azt gondolják, hogy igazam van. Komolyan. Kipróbáltam.

Még folytathatnám, de nem férne ide. Mégis, szinte gondolkozás nélkül össze tudtam szedni a fenti huszonöt példát. Mivel férfiként és nőként is éltem már, ezért sokkal jobban észreveszem ezeket a kiváltságokat. És nagyon, nagyon sok ilyen van még. Hogyha ez a lista nem igazán lepett meg, akkor oszd meg valaki olyannal, akit meg fog. És hogyha még soha nem gondoltál bele ezekbe a dolgokba, akkor szánj rá egy kis időt, hogy elgondolkozz, vajon miért nem. De a legfontosabb az, hogy ne hagyd szó nélkül.

És hogyha véletlen épp férfi vagy, akkor vállald magadra a felelősséget, hogy rámutass ezekre a dolgokra. Vegyél részt jótékonysági mozgalmakban, szervezetekben és meneteken. Támogasd szavazatoddal, a baloldali, progresszív, emberi jogokra érzékeny, liberális pártokat. Tanítsd meg a fiatalabb fiúknak, hogy hogyan szabad és nem szabad viselkedni.

Kérlek, vedd ki a részed. Hiszen az emberek rád jobban hallgatnak.

James St. James cikke eredetileg az Everyday Feminism oldalán jelent meg, a fordításért köszönet Sebők Alexandrának, a Prizma Közösség önkéntesének.

A Prizma közösségben óva intenénk a gondolattól, hogy transz férfiak élete csupa játék és mese, főleg Magyarországon, ahol tranzíciójukat a transz nőkéhez hasonlóan nem támogatja az állam. Ugyanakkor James St. James írása pontosan rámutat a patriarchális privilégiumok sokunk által valamilyen formán és egyénenként különböző mértékben megtapasztalt változására a tranzíció során.