Marie mindössze egyszer találkozott az apjával, az anyjáról jószerivel annyi emléke volt csak, hogy gyakran bízta őt az aktuális férfipartnereire. Szexuálisan és fizikailag is bántalmazták kisgyerekként.
Állami gondozásba került, a különböző nevelők, segítők folyamatosan ki-be mászkáltak az életében, az állandóságot hírből sem ismerte. Megfordult árvaházakban, nevelőotthonokban, tizenegy nevelőszülőnél – időnként testvéreivel (két fiú, egy lány) együtt, de többnyire tőlük elválasztva. Nyolcéves korában hétféle nyugtatót, pszichotikumot szedett (köztük felnőtt antidepresszánst) – komoly orvosi indoklás nélkül.
Mindezek ellenére normális tinédzserré cseperedett álmokkal, vágyakkal, barátokkal, szerelemmel, hobbikkal, célokkal, és végre esélyt kapott egy boldog családra is. Ám reményei egyik napról a másikra szertefoszlottak, a befogadó család valamiért elvesztette a nevelőszülői engedélyét. Marie ezután átmenetileg két nevelőszülőnél is megfordult, míg végül nagykorúságát elérve inkább önálló életet kezdett egy ifjúsági programnak köszönhetően. Dolgozott, lakrészt bérelt egy ellenőrzött ifjúsági házban, igyekezett megtanulni mindazt, amit szerencsésebb fiatalok családban sajátítanak el.
2008-at írunk. A 18 éves Marie (Kaitlyn Dever) egy hajnalban arra ébred, hogy egy álarcos férfi késsel a kezében áll az ágya mellett. Megfenyegeti, megkötözi, a szemét is beköti, és megerőszakolja. Majd eltűnik a tetthelyről. Miután Marie kiszabadítja magát, felhívja a barátnőjét, a nevelőanyját, a rendőrséget, a volt barátját. Segítséget és támogatást vár. Helyette felszínes, rideg, gépies jegyzőkönyvezést, gyógyszerelést, vizsgálatot, végül kételkedést és vádakat kap.
Itt kezdődik a Netflix valós történetet feldolgozó minisorozata. A Hihetetlen egy roppant izgalmas krimi. Egy nyomasztóan reménytelennek tűnő nyomozás története, ezzel együtt fájdalmasan mutat rá a nőket egyszerre több oldalról érő erőszak természetére, illetve a követendő viselkedésre az áldozatokkal szemben.
Marie közvetlenül az erőszak után legalább négyszer kell beszámoljon a legapróbb részletekről is, újra meg újra átélve a szörnyűségeket, az erőszakot, miközben a nyomozók, egészségügyi dolgozók, a felügyeletével megbízottak számára ő többnyire csak iktatószám, munkaóra, kipipálandó feladat.
Ha végignézzük, mi történik vele ezen a „nyomozási futószalagon”, igen plasztikusan körvonalazódik, hogyan NE bánjunk egy nemi erőszak áldozatával:
- ne férfi kérdezze ki,
- ne kelljen többször beszámolnia minden részletről,
- ne várjanak el tőle semmilyen kötelezően „megfelelő” áldozati viselkedést (még olyanok sem, akik maguk is áldozatok voltak),
- ne a vád megkérdőjelezése legyen a kiindulási pont,
- az amúgy is sokkolt áldozatot ne presszionálja senki a vádak visszavonására – pláne saját kényelmi szempontjai miatt –,
- ne bagatellizálják az eseményeket,
egyszóval: ne tetézzék a traumát.
Marie megtörik, és visszavonja a vádakat. Ám három évvel később egy szomszédos államban hasonló erőszak történik. Karen Duvall (Merritt Wever) nyomozónő mintaszerű áldozatkezelése és empatikus kihallgatása tanítani való, mindemellett jó érzékkel köti össze saját esetét egy szomszédos állambeli hasonló esettel. Grace Rasmussen nyomozó (Toni Collette) nem egyszerű eset, kemény és gunyoros, de eltökéltségük közös: meg kell állítsák azt a profi módszerekkel dolgozó szörnyeteget, aki válogatás, ám nyomok nélkül sorra erőszakol meg tinédzsereket, fiatalasszonyokat vagy ősz nagymamákat. Párosuk imponálóan jól működik, remekül kiegészítik egymást. Sorra kapcsolnak össze immár számos államot érintő megoldatlan ügyeket, amivel egyfelől sziszifuszi munkával szép lassan felgöngyölik az esetet, másfelől rávilágítanak a rendszer hibáira, hiányosságaira, lehetséges új módszerekre, illetve az elkövetők természetére.
Hibátlanul felépített sorozat. Mélységes tisztelettel adózik az áldozatoknak, felesleges horrorisztikus elemek nélkül érzékelteti azt a mérhetetlen megalázottságot, sebezhetőséget, a soha nem múló emlékek traumáját, amit egy szexuálisan bántalmazott áldozat megél. Patikamérlegen kimért időzítéssel váltakozik a két – különböző időpontban kezdődő – történetszál, míg végül az utolsó részben Marie és a két detektív nyomozása összefut. Jól összeválogatott mozaikképet kapunk az amerikai bűnüldözés, szociális támogatás, jogalkalmazás előnyeiről és hátrányairól, az emberi és rendszerszintű kompetenciák buktatóiról illetve sikereiről.
Edna Hendershot – Karen Duvall – személyisége Merritt Wever alakításában lenyűgöző, de Toni Collette, mint Stacy Galbraith – Grace Rasmussen – is remek. Kettősük minden pillanata hiteles, érzékeny és emberi. Biztos vagyok benne, a rendező, Suzannah Grant jól ismerte a nyomozókat, a filmbeli események, gesztusok, karakterek abszolút a valóságon alapulnak.
Értékelés: kiemelkedően izgalmas, megrázó, emberien szép sorozat. Nőktől, nőkről, női szemmel, nem csak nőknek. Nálam megnyerte volna a Golden Globe-ot.
Ezeket olvastad már? - Korábbi, kapcsolódó cikkeink:
Íme a legjobb feminista filmek!
Tíz LMBTQ-témájú film, amit érdemes megnézned
Filmfesztivál transznemű módra
A "Miután" nem a szenvedélyről szól, hanem a bántalmazásról
Tetszett a bejegyzés?
Kövess minket Facebook-oldalunkon!
