Mit kezdjen egy hívő ember a túlóratörvénnyel?
SZEMlélek 2019. február 12.

Mit kezdjen egy hívő ember a túlóratörvénnyel?

Mivel a munkaidő, túlóra és munkabér körüli viták állandósulni látszanak Magyarországon, érdemes lehet visszatérni arra a kérdésre: mit tanít minderről a Katolikus Egyház? Olvasói levél a munkaidő és a bér egyházi megítéléséről.

overtime-dol.jpg

Túlórakeret, munkaidőkeret, 12 órás munkanap, 60 órás munkahét, megfelelő összegű munkabér, kellő időben kifizetett túlóra – Magyarországon már viszonylag hosszabb ideje vitatkozunk ezekről a fogalmakról és jelenségekről. Emiatt érdemes felütni Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa „Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma” című 2004-ben kiadott munkáját és megnézni, mi is szerepel ott az „Emberi munka” fejezetben. Ennek releváns részeit próbálom a lehető legrövidebben, reményeim szerint érthető módon összefoglalni.

„A munka van az emberért, s nem az ember a munkáért” (150. oldal) – talán ez az idézet fejezi ki legtömörebben, hogy mit tart a Katolikus Egyház az emberi munkáról. A mondat arra utal, hogy a munkások és a munka méltósága az az alapkövetelmény, amelyet biztosítani szükséges. A Kompendium szerint:

„A materialista vagy gazdaságközpontú gondolkodás bármely formája, amely megkísérli a munkást puszta termelőeszközzé, kizárólag anyagi értékkel bíró egyszerű munkaerővé lefokozni”, megfosztja a munkát „nemesebb és mélyebb emberi céljától” (uo.), azaz a munkától való elidegenedést eredményez. Tulajdonképpen megfosztja a munkát végző személyt a méltóságától, amely méltósága abból fakad, hogy Isten saját képmására teremtette.

A munkát végző személy elsőbbsége, méltósága azt is jelenti, hogy „nem szabad, hogy a munka kizsigerelje az embert” (146.), hiszen elsősorban a lelkével kell törődnie (145.). Úgy is fogalmazhatunk (a Kompendium nyomán), hogy a kizsákmányolás napjainkban létező régi és új formái a munkástól elrabolják „élete más emberi és fontos dimenzióit” (153.), például azért, mert túl sok időt tölt távol a családjától a munkavégzés (ingázás stb.) miatt. Pedig a dolgozó embereknek „elegendő pihenőidővel, szabadidővel kell rendelkezniük, amely megengedi, hogy családi, kulturális, társadalmi és vallási életükkel foglalkozzanak” (155.).

De mi van akkor, ha ez nincs így, mert például bizonyos gyárakban a munkaidő heti 60, napi 12 óra? Vajon be kell-e avatkoznia az államnak (kormánynak), ha a fent említett szükséges pihenőidő, szabadidő nem biztosított? A Katolikus Egyház tanítása szerint a kormánynak nem szabad eltűrnie a kizsákmányolásnak ezt a módját se, és pláne nem segítheti elő, hogy a „családi életre szánható idő” elvesszen: „A közhatalom viselőinek kötelessége ügyelni arra, hogy a polgárokat a gazdaság termelékenysége ürügyén ne fosszák meg a pihenésre és istentiszteletre rendelt időtől.” (156.) És „ugyanez a kötelességük a munkaadóknak is saját beosztottaikkal szemben” (uo.).

A munkabér és a túlóra kifizetésének, a kifizetés idejének kérdése már felmerült a SZEMlélek oldalán. A kérdésről szólva a Kompendium szinte szó szerint ismétli a Katekizmus 2434. pontját: „nagy igazságtalanságot követ el, aki megtagadja, vagy nem a kellő időben és az elvégzett munkával arányosan adja meg” a bért (163.).

A munkával arányos bér kérdése volt a vita tárgya az Audi győri gyárában, ahol végül a munkások értelmezését fogadták el. De vajon mi lehet a „kellő idő” – nem munkajogi szempontból vagy a munkaadó szempontjából, hanem katolikus szempontból?

Úgy vélem, hogy erre a kérdésre a választ a munkabér meghatározása adja meg. A Kompendium (és a Katekizmus 2434. pontja) szerint a munkát (beleértve természetesen a túlórát is) úgy kell megfizetni, hogy „az ember anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt méltó életet biztosíthasson önmagának és övéinek, figyelembe véve kinek-kinek munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót” (163.). Véleményem szerint könnyű belátni, hogy, ha a munkabér önmagában is biztosítja a dolgozó személy és családja számára az „anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt méltó életet”, akkor a túlóra díjazásának más a „kellő ideje”, mint akkor, amikor önmagában a bér minderre nem elegendő. Elképzelhető tehát (elméletileg), hogy valaki számára a túlóra kifizetése „ráér” 36 hónap múlva – és elképzelhető, hogy 6 hónap várakozás is sérti az ő vagy családja az emberi méltóságát.

Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa kitér arra a helyzetre is, amikor a munkás és a munkaadó közötti megegyezés eredménye a bér (és a túlóra kifizetésének ideje, módja – teszem hozzá én), ami szintén tárgya a magyarországi vitáknak. Úgy fogalmaz:

„a kialkudott bér” csak akkor méltányos (megfelelő mértékű), ha a munkás szükségleteinek kielégítéséhez elegendő. Azaz a munkás és munkaadója közötti alku vagy megegyezés ténye önmagában nem teszi legitimmé, igazságossá a bért.

Mert „a természetes igazságosság magasabb rendű dolog, mint az egyezkedés szabadsága” (163.). Nyilvánvaló, hogy ugyanez megfogalmazható a túlóráról és a munkaidőről szóló megegyezésekre is. Azaz a munkaadó és a munkás megegyezhet egymással a pluszmunka mennyiségében, de ha a megegyezés eredményeként a munkást „kizsigerelik”, ha nem tud családi, kulturális, társadalmi és vallási életével foglalkozni, azaz a „természetes igazságosság” sérül, akkor az „egyezség” katolikus szempontból helytelen.

„Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma” természetesen nem tartalmazza a választ a mi konkrét, 2018-ban felmerült kérdéseinkre.

Vagy mégis?

 

Sipos Balázs

 

(Az idézetek a Szent István Társulat 2007-es kiadásából valók; a kiemelések a kötetben is kurzívval vannak szedve.)

süti beállítások módosítása