Az előző posztban leírtam pár esetet a papság közelmúltbeli bűneiről. Most megkísérlem feltárni az okokat is.

Mégis a rengeteg papi szexuális visszaélés hogyan történhetett meg? Ennek több oka lehet, ezeket próbálom most felderíteni és akár nagyobb következtetéseket is levonni az egész végén. Egy komoly szociológiai, pszichológiai, társadalompszichológiai együttállásról beszélhetünk, aminek a kibogozása nemhogy nem könnyű,  szinte lehetetlen. Több faktorral is számolnunk kell, mikor ebbe a témába vetjük magunkat - a cölibátussal mint olyannal, a papság patriarchális rendszerével, a vallási közösségek sérülékenységével, egyes individuális pszichés állapotokkal, és az egyház elmúlt 100, tágabban pedig 2000 évével. Kezdjük hát.

Meddig kell vállalni a cölibátust, mire újra szűz leszek?

A dualista és aszkétikus hit a hús és a lélek konfliktusáról először Platónnál merült fel időszámításunk előtt 428-ban, majd ie. 300 környékén terjeszkedni kezdett Nagy Sándor hódításai nyomán. Krisztus korában már a legtöbb, nem ortodox judaista vallásba befészkelte magát. A cölibátus a korai egyházban egyfajta önfegyelmezés volt, az evangéliumtól nagyon távol álló valóság lenézésének egy eszköze. A férfiak szexuális önkifejezéséről való lemondás igencsak jól illett a női szexualitás patriarchális elnyomásának miliőjébe (erről bővebben készült egy poszt). A nem szűzies nő - melynek tipikus példája volt az Ádámot elcsábító Éva - a bűn forrásaként volt számon tartva. Manapság viszont a katolikus egyház gyakorlata, a cölibátusra kötelezés elég komoly problémaforrássá vált; főleg, mert bár nem mindenki van ezzel tisztában, de a legkorábbi keresztény generációk papjai és apostolai javában házasemberek voltak. Az Újtestamentum is ír erről, pontosabban Szent Pál írja Timótheusnak első levelében, hogy "szükséges annakokáért, hogy a püspök feddhetetlen legyen, egy feleségű férfiú, józan, mértékletes illedelmes, vendégszerető, a tanításra alkalmatos" (1. Timóteus 3:2 Károli Biblia).

A pogány vallásokból érkező tanítók és filozófusokat teljesen megbabonázta Krisztus feltámadása és meg is keresztelkedtek, így válva nagy befolyással rendelkező papokká - és ők támogatták első sorban az ideát, hogy a papoknak nem lenne szabad szerelmi aktussal megfosztani magukat a megváltóval való feltöltődéstől. Őket mint Patrisztikus Atyák ismerhetjük, és bár jó emberek voltak, de olyan - a férfi-nő kapcsolatot és a házasságot örökre megváltoztató - gondolatokat hoztak magukkal az egyházba, ami azt alapjaiban változtatta meg. Hogyan is érthették volna meg a korai kereszténységet, ami kis házi-templomok mentén terjeszkedett, melyekben a papokat feleségeik és tanítóik támogatták? A korai egyház egyik legfontosabb célkitűzése a pogányság legyőzése és megtérítése volt. Tulajdonképpen már ekkor elkezdődött a cölibátus története. A megtért gnosztikus-keresztények hitét viszont - mely szerint a hús és a lélek vágyakozásait a papoknak el kell nyomni az Isten és ember közötti párbeszéd tökéletesítése érdekében - Szent Pál elutasította, annyira, hogy egyenesen ellene prédikált. A házas papok védelmében Szent Pál szembeszállt ezzel az új irányvonallal. Erősen helytelenítette a kötelező cölibátust, és tanításait olyan későbbi pápák támogatták, akik előszeretettel exkommunikáltak (egyházi közösségből való kizárás) a gyakorlatot támogató gnosztikus-keresztény áttérteket.

Nincsen bizonyítékunk arra, hogy a cölibátus kötelezősége korai keresztény dogma volna, sőt az egyház is elismeri, hogy ilyenről nem tud. Ami azt illeti, egyes apostoli atyák írásos emlékei szerint (mint Antiochiai Szent Ignác vagy Szent Polikárp, akik János apostol tanítványai voltak) Jézus maga "engedélyezte" a papi cölibátust, ha azt az egyes papok maguk választották, de óvatosságra intett velük kapcsolatban. Így hát 1139-ig, a második lateráni zsinatig a cölibátus nem is volt intézményesítve - és feltehetően akkor is csak az egyház tulajdonának örökösödéssel való elaprózódását megakadályozandó lett az.

De mi is a fő gond a cölibátus intézményével? Ehhez meg kell értsük, mit is jelent a fogalom: a cölibátus nem egyenlő az aszexualitással, hanem a testi és lelki szexuális vágyak elnyomása a lényege. Kritikusai szerint olyan irreális erkölcsi tisztaság kényszerítéséről van szó, melynek folyamán elkerülhetetlen pszichológiai sérüléseket szenvednek el az azt vállalók. Egy rossz ötlet, fájdalmas következményekkel, mely valójában egyfelől hozzájárul a papi létszámhiányhoz, másfelől viszont hamis menedékkel kecsegtet olyan emberek számára, akiket aggaszt szexuális vágyaik milyensége. Az egykori bencés szerzetesből lett pszichoterapeuta A. W. Rochard Sipe egy 2010-es írásában mutat rá arra a nehéz magányra, depresszióra és érzelmi szorongásra, amit a hosszan tartó cölibátus okoz. Egy másik papi beszámoló szerint a hosszú távú önmegtartóztatás felvállalása azzal járhat, hogy egyes patológiás szexuális hajlamok még kísértőbbé válhatnak. A New York Times számolt be nemrég olyan papokról, akiknek egyenesen terápiás csoportmunkára volt szüksége megemészteni azt a spirituális és érzelmi szenvedést, amit a magukra vállalt megtartóztatás okozott nekik. A cölibátus egy 1960 és 1985 közötti etnológiai vizsgálata az USA-ban azt mutatta, hogy a vizsgált papok fele rendszeresen aktív szexuálisan. Első helyen az aktivitások között a maszturbáció volt, aztán nőkkel folytatott viszonyok, aztán férfiakkal folytatott viszonyok, és végül internetes pornográfia. És ezek a számok ma sem változtak jelentősen. A rendelkezésre álló információk szerint a legtöbb zaklatás 11 éves, vagy annál idősebb fiúkkal történt. Ez felvetett egy olyan gondolatot, melyet a pszichológia is támogat: lehetséges, hogy több papnál a szexuális érzelmi fejlődés a cölibátus vállalásakor megállt, és maguk is úgy viselkednek és éreznek, mintha tizenéves gyerekek volnának. Sipe szerint:

Ha szex nélkül élsz, nem tudsz úgy élni, mint egy átlagos személy. Nem tudod csak úgy azt mondani egy nap, hogy mától cölibálok. A cölibátus egy folyamat. És az arra való felkészítés hiánya egy hatalmas probléma.

Ebben többek közt olyan különös javaslatok hangzanak el, mint például az, hogy az egyház számára sokkal jövedelmezőbb egy olyan papjelölt akinek átlagos az intelligenciája, de stabil az érzelmi élete, mint egy olyan aki bár különösen intelligens, de zavart az érzelmi élete. Összességében arról van szó, hogy az érzelmileg stabil és felnőtt emberek pappá válásának priorizálását szeretné elérni az egyházon belül. Az 1970-es évek pszichológiája úgy gondolta, hogy kezeléssel a negatív mentális tendenciák gyógyíthatóak. Thomas G. Plante neves pszichológus és viselkedéskutató szerint

Szinte mindegyik, ma napvilágot látó eset az 1930-as és 1940-es évekből van. Akkor még nem tudtunk sokat a pedofília és a szexuális zaklatás természetéről. Ami azt illeti a kiskorúak szexuális zaklatását vizsgáló anyagok nagy többségéről az 1980-as évektől beszélhetünk. Tehát az akkori időkben teljesen jogosnak tűnt a gondolat, hogy ezeket az embereket papi munkájukba vissza lehet bocsátni egyes kezelések után. Ám ezt gondolni igen tragikus hiba volt.

Tanácsadásban a zaklató papoknak legfeljebb 40 százaléka részesült. Nem tudni, miért nem akarta látni a problémát a katolikus egyház - egyes teóriák szerint azért vett szolgálatba arra nem alkalmas embereket, mert a megritkult papságot gyorsan akarta pótolni. 

Filnek fil, de milyen fil?

A Tanulmányi Intézetek Katolikus Nevelésügyi Kongregációja 2005-ben egy érdekes anyaggal állt elő, melyben elutasítja a homoszexualitást a renden belül, és utalásokat tesz arra, hogy a homoszexualitás a pedofíliával és az efebofíliával asszociálható. 2009-ben Silvano Maria Tomasi érsek az Apostoli Szentszékben azt állította, hogy azokat a papokat, akik 18 év alattiakkal szexuális kapcsolatot létesítenek, azokat nem pedo -vagy efebofilnek kell tekinteni, hanem homoszexuálisnak, mivel nagyrészt fiatal fiúkkal történtek ezek a visszaélések. A többség szerint azonban ez az egyház egy kísérlete volt pusztán arra, hogy lemossa magáról a pedofília bűnét és a problémákat a homoszexuálisokra kenje. Karen Terry szakértő szerint

Fontos, hogy a szexuális identitást és viselkedést elválasszuk egymástól. Homoszexuális identitás nélkül is lehet homoszexuális természetű, vagy annak ható szexuális cselekedeteket tenni.

Nesze neked gender szak, mert az "nem tudomány"... Felmerülnek itt például a börtönpopulációk, ahol gyakoriak a homoszexuális viselkedési minták attól függetlenül, hogy heteroszexuális egyének populációjáról beszélünk. Esetleg egyes kultúrák, ahol a férfiak fiatal felnőttkorukig a nőktől szegregáltan élnek és gyakorlatilag a homoszexuális viselkedés ezen idő alatt elfogadott, de a házasságuk után nem folytatódik - legszélsőségesebb példája ennek például Szaúd-Arábia. A gyermekmolesztálók egyik jellegzetessége, hogy szexuális orientációtól függetlenek és szexuális vágyaik középpontjában a fiatalkorúság áll. De úgy fest az egyház nem tanul, továbbra is elkendőzni próbálja a saját regulációi okozta mentális sérelmeket, amit tagjai elszenvednek. Ferenc pápa korábban több gesztust is tett a homoszexuálisok felé, de ezek csak a hívők szintjén jelentkeztek, a klérus szintjén nem.

A pedofiloknak a gyerekek, az egyháznak pedig úgy fest a homoszexualitás a fixációja - végül is érthető, hiszen a szent írásokkal nem mehet szembe: Mózes megmondta, "ha valaki férfival hál, úgy a mint asszonnyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérök rajtok." Kár, hogy kétezer éve ennek volt rációja, de a világ meg azóta nagyot fordult. A latin rítus viszont valószínűleg nem fog - csak nehogy úgy járjunk mint 1730-ban Hollandiában a melegek, ahol Mózes III. könyvére hivatkozva a homoszexuális férfiak máglyára küldését, felakasztását, lefejezését és kerékbetörését követelő pogrom vette kezdetét. 300 év talán nem elég, ha 2000 sem volt az.

A kecske és a salátaföld esete

Eddig olyan tényezőkről volt szó, amik az egyházon belülről fakadnak, azonban mi van akkor, ha külső tényezővel számolunk? Elsőként van pár fogalom, amit tisztáznunk kell. Azzal több tanulmány nyomán is tisztában vagyunk, hogy több hivatással és munkahelyi beosztással kapcsolatos pozíció is jól asszociálható a pszicózis kritériumaival és egyes pozíciók kimondottan vonzzák a "pszichopatákat" - mint ahogy sokan rámutattak, például első helyen a vezérigazgatói pozíciók vannak ebben a témában. Azonban a papság is az elsők között van (nem?) meglepő módon. Először is tisztázzuk, hogy a pszichopata megfogalmazás nem feltétlenül a legjobb. A Robert Hare által meghatározott pszichopata, a szociopata, az antiszociális zavarban szenvedő ember, az agresszív nárcizmusban szenvedő ember, vagy akár a disszociális személyiségzavaros karakterisztikájában mind más és más; azonban mégis ezeket a fogalmakat és zavarokat összemossuk és azt mondjuk minden ezzel élő emberre, hogy pszichopata.

Szóval ehelyett az agyonhasznált közhely helyett inkább használjuk a "szociális ragadozó" kifejezést, melyet a DSM kritériumrendszere is különállóként határoz meg, és amely a fent említett mentális problémák mindegyikéből magában foglal elemeket. Ha nem is mindannyian, de sokan ismerünk akár tudtunkon kívül is, vagy már találkoztunk, esetleg a hálójába kerültünk ilyen típusú embereknek. Nagyon meggyőző, határozott és jó kiállású emberek, narcisztikus hajlamokkal, hiányos szociális képességekkel és az együttérzésre való képesség hiányával, viszont roppant jó meggyőzőképességgel, és kifinomultan szelektív érzelmi reagálási készségekkel - és céljaik elérése érdekében semmi, de semmi sem szent számukra. De miért is lennének szociális ragadozók a papság berkein belül? 

• a szociális ragadozó egyik ismérve, hogy kisebb közösségekben általában jelen vannak - igazi opportunisták, akiknek kedvez a zárt, kis létszámú, bizalmas közösség
• a legitim intézményeken belül a jó kiállásuknak köszönhetően ha nem is közvetlen, de közvetett - és megbecsült, tisztelt - vezetői pozíciókba juthatnak
• intézményrendszereken belül közvetlen, könnyen elérhető áldozatok várnak rájuk (akikkel egyéb esetben lehet soha nem is találkoznának), akik közül válogathatnak
• barátságokat és szövetségeket könnyű kötni egy kis közösségen belül, amik a ragadozót ellátják információval, elsősorban a közösség többi tagjának kihasználható gyengeségeiről
• ezeken a közösségeken belül másokkal, akár más ragadozókkal olyan belső rendszert hozhatnak létre, mely segítségével könnyen figyelmeztethetik egymást, és tarthatják egymásnak a hátukat
• toxikus, jövedelmező és szimbiotikus kapcsolatot tudnak kialakítani más ragadozókkal, független attól, hogy a "tápláléklánc" milyen fokán állnak - ami azt illeti pont a különböző szinten állás hajtja ezeket a kis szövetségeket
• az intézmények gyakran egymás közt, belső ügyként kezelik a felmerülő problémákat a rossz publicitás elkerülése érdekében - így ott gyakran a ragadozók elkövette bűnök is el vannak sikálva egy szimpla áthelyezéssel
• a szociális ragadozók tisztában vannak azzal, hogy az áldozatok inkább a mély zsebű intézményen próbálják majd sérelmeiket megtorolni, mint az ahhoz képest nem túl pénzes ragadozón

Mint látható, okok egész sora van, hogy az ilyen természetű emberek miért csatlakozzanak intézményekhez és intézményrendszerekhez. Azonban roppant nyugtalanító a gondolat, hogy egy pap miért tenné ezt.

Mert az ember nem így gondolkodik, a társadalom majdhogynem egésze nem tud egy szociális ragadozó fejével gondolkodni. Hogy megérthessük, egy ilyen ember miért akarna az egyházban jelen lenni, fontoljuk meg az alábbiakat:

• mint azt olvastuk fentebb, a papi ragadozó számára a gyülekezete egy aratásra kész búzamező, akikről elég pontosan behatárolható dolgokat tud, mint például, hogy mikor és hol, milyen rendszerességgel fognak találkozni
• sok vallási közösségben az emberek nyíltan felvállalják hibáikat, bűneiket. Egy ragadozó számára ez mennyei manna. Ezek az információk nagyon pontos kihasználhatósági profilokat festenek számára az egyes emberekről, akikről így pontosan tudni fogják ki is az és mikor érdemes kihasználnia
• a gyülekezeteknek még az átlagosnál is mélyebb szociális információhálója van, amihez a ragadozó - mint a gyülekezet feje - könnyen hozzáfér
• a vallásos intézményeken belül olyan szociális állású emberek is találkoznak és együttműködnek, akiknek amúgy vajmi köze lenne egymáshoz a hétköznapi életben. Ha amúgy nem férnek be a felsőbb státuszúak közé, itt megtehetik, és sokkal nagyobb profitért cserébe kihasználhatják őket
• a vallási közösségek hite a megbocsátásban a ragadozók számára egy tökéletes dolog. Elkaptak? Nem baj, megbocsátjuk, tanulj bűneidből. Viszont a ragadozó számára ez nem több, mint lehetőség a képességei és módszerei finomítására - és arra, hogy legközelebb már úgy támadjon, hogy nem kapják rajta
• a felebaráti szeretet nyomán a ragadozó ezekben a közösségekben mindig fog olyan embert találni, aki elég megvezethető ahhoz, hogy kiálljon mellette, vagy oda se nézzen - legyen szó bármilyen horrorisztikus tettről
• ha már kereszténységről beszélünk, mindig ott a lehetőség, hogy a felelősséget a Sátánra hárítsuk. Hihetetlen? Bizony rengeteg olyan közösség van, ahol bármit el lehet sikálni azzal, hogy megszállta az elkövetőt az ördög
• bármikor hivatkozhat arra, hogy a vallása miatt támadják. Akár szervezeten belül, akár mint "üldözött keresztény"
• ha egy vallási közösségen belül vezető pozícióra tud szert tenni, az áldozatok társasága olyan morális köntösbe bújtatja ami hatványozottan megkönnyíti a "dolgát"
• a papi ragadozó hamar rájön általában, hogy bármikor hivatkozhat arra, hogy tette "Isten parancsolata" volt, vagy "az úr akarta, hogy így legyen", esetleg, hogy "Isten útjai kifürkészhetetlenek". Ezt elég gyakran láthatjuk és hallhatjuk, itt egy igazán kiborító példa rá
• ahogy olvashattuk korábban, sem a katolikus egyház, de ami azt illeti, szinte semelyik vallási közösség nem veti alá megelőző pszichológiai vizsgálatnak új szolgáit. Ez a ragadozók számára könnyű biztonsági rést jelent.
• a papi ragadozók hamar meg szokták érteni, hogy a társadalom többnyire nem kérdőjelezi meg a vallási autoritást 
• ahogy azt is megértik, hogy egy gyerek szülei gyakran nem akarják "feleslegesen" felkavarni az állóvizet, ami amúgy sem lehet más mint csak egy fals megérzés. Főleg az erős vallási háttérrel rendelkező szülőknek különösen nehéz a karizmatikus és határozott papok ellenében beszélni, vagy bármivel gyanúsítani őket. Még jellegzetesebb, hogy ezekekben a gyakran konzervatív hátterű családokban nem is "dívik" nem feltétel nélkül bízni egy vallási feljebbvalóban
• a legtöbb kultúrában a gyerekek mintegy behódolnak a vallási feljebbvalójuknak. Így ezekben a kultúrákban szinte vakon bízhatnak a legtöbb esetben, hogy piszkos titkaikat a gyerekek „lakat alatt tartják”

A szörnyű igazság az, hogy bár most kiragadtam egy társadalmi réteget, de valójában ezekkel a szociális ragadozókkal az élet minden területén együtt élünk. Bármely populációnak az 1-4, vagy akár több százalékát is kiteszik az ilyen emberek. A probléma az, hogy ezek a személyek gyakran olyan intézményrendszerekben keresnek maguknak helyet, ahol különös hajlamaikat és beteg viselkedési mintázatukat ki tudják élni. Ideje lenne tehát az egyházaknak is felülvizsgálni a rendszert, amin keresztül tagjaikat alkalmazásba veszik.

Lehet itt pontot tenni?

Lehet, de igazából felesleges - ennek ellenére én itt a posztra megpróbálok. Nyilván nem lehet, és nem is szabad azt mondani, hogy minden keresztény pap egy ragadozó. Minden vallásban megtalálhatóak ilyen hajlamú emberek, és a szexuális kihasználás ilyen vagy olyan formája - elég csak az indiai devadásikra gondoljunk, vagy Bhagwan Shree Rajneesh, más néven Osho szex-szektájára. Az elsődleges probléma a katolikus egyház esetében az a bigott, több száz éves elmaradottság, amivel még mindig évezredes dogmákat nem hajlandóak megtörni, annak ellenére, hogy körülöttük a világ már a következő sebességre kapcsolt. Hogy a zárt magyar társadalom falusi világában mennyire lehet releváns ez a téma, azt viszont végképp lehetetlen meghatározni, pontosan a végtelenül zárt jelleg miatt.

Források

https://www.psychologytoday.com/us/blog/spycatcher/201404/why-predators-are-attracted-careers-in-the-clergy

http://www.otkenyer.hu/comstock.php

https://www.psikolojiagi.com/wp-content/uploads/Y%C3%BCklemeler/E-Kitaplar/DSM%20-%20V%20(English).pdf

http://article.sapub.org/10.5923.j.ijpbs.20120204.03.html