Talán emlékeztek, hogy milyen kalandos magán-tárlatvezetésen vettem részt nemrég. Sebestyén Sára egy eladó lakás miatt keresett meg, amiről az Én Menő Lakásom blogunkon olvasott, végül meghívást kaptam az otthonukba, amit szintén segítettünk árulni. A bejárás nem volt mindennapi: a falakon lógó fényképeket néztük végig, mert Sára a gyermekei nevelése közben is imádott fotózni - azzal, ami kézügyben volt, a mobiljával.

A képek pedig azért voltak kinyomtatva, mert szülővárosában már volt egy kiállítása, Élek címmel. A cím kettős jelentésű, ugyanis a képeken általában erős kontraszttal különféle anyagvégződések, falrészletek, árnyékok, éles szélű tárgyak látszódnak, a körülöttünk lévő valóság olyan apró részletei, amik önmagukban szépek, önmagukban arányosak, harmonikusak.

Múlt héten már a Fugában is megnyílt Sára önálló kiállítása, szintén Élek címmel. Sára 50. születésnapján a képek egy nagyon különleges helyre kerültek. A Fuga ugyanis építészeti központ, az itteni kiállítások jellemzően olyan műalkotásokra reflektálnak, amik önmagukban, épített voltukban számítanak alkotásnak, a róluk készült fotó csak hűen bemutatja azok jellegét, látványát, formáit. Sára esetében azonban a képek elkészülte AZ alkotó folyamat, maguk az épített környezet alkotásai, művészeti jelentőségei itt háttérbe szorulnak, nem is látszódnak.

A tárlatot Szöllősi-Nagy András nyitotta meg, és méltatta Sára munkáit. Sőt, elemezte. Sőt, behelyezte azt a művészettörténet világában egy meghatározható pontra, mert ez valahol hard edge, de az élek mégsem annyira élesek - lévén a valóság adja a szabálytalan éleket -, valahol colorfield, de a színek sem annyira homogépek. Lévén a valóság tapintható színei.

Néztem Sárát és kíváncsi voltam, milyen érzés lehet. Milyen érzés lehet, hogy hirtelen ott találod magad a stílusok és művészek tengerében, és kategóriát kapsz, és azt mondják, építész szemed van, az arányok, a formák úgy vannak felépítve, mint egy struktúra. Amikor a művészetedet a nagyokhoz hasonlítják, nem feltétlenül azt jelenti, hogy te is nagy vagy, de azt mindenképpen, hogy VAN MŰVÉSZETED.

Ez a művésszé válás folyamata. Amikor elkezded, hobbinak tűnik, megmutatod a férjednek, a gyerekednek, játszol vele, szűrőket raksz rá. Minden alkotás művészet, persze, de amit magányosan csinálsz, és csak a szűk környezeted látja, csak ő ismeri el, az más. Olyankor béna dolog olyanokról beszélni, hogy ez hard edge, meg colorful. Önkényesen sosem kerülsz méltatásra a művészet világa által létrehozott kategóriákban, abba csak valaki más sorolhat be.

Mi kell ahhoz, hogy ebből eljuss addig, hogy kiállítják ezeket a képeket? Akarod-e, hogy ez megtörténjen? Mit teszel érte. De ezt se feledjük: tényleg annyit ér-e, amit csinálsz, hogy ez megtörténjen?

Ez utóbbiban sosem biztos az ember, ha alázattal csinálja, akkor még a csúcson sem. De én csak nézem Sárát, aki épp bontogatja a szárnyait, és megtörténik vele épp most az, hogy egyik nap még az utcán fotózott két helyszín között rohanva, hogy odaérjen időben, másnap meg Szöllősi-Nagy András professzor méltatja a munkáját, és a Fugában lógnak a képei, a kirakatban.

Soha ne gondold azt, hogy amit csinálsz, azt kell csinálnod életed végéig. Mindig figyelj arra, mivel szeretnél foglalkozni inkább, mert ez mindig változik, és a középiskola végén feltett hülye kérdés, hogy mi akarsz lenni ha nagy leszel, sok embereknél értelmét veszti. Mikor mi. És nem leszel első nap magabiztos, a képességei birtokában lévő nagyság, vagy ha mégis így érzed, akkor már ott elcseszted.

Én ezt gondolom. Én imádom, hogy mindig hatféle dologgal foglalkozom egyszerre, városi túrát szervezek céges csapatoknak, oktatok blogírást cégeknek, írok gasztronómiáról, művészetekről, nagy frekvencián történő adatátvitelről, segítek cégeknek saját blogot írni, egyengetem a belsőépítész és kivitelező csapat mindennapjait, tesztelek kütyüket, tanulok villanyszerelést, hogy krach esetén értsek valami kézzelfogható dologhoz. Ja, és írom az első sci-fimet, ami talán sosem jelenik meg, de egy regény azért minden kreatív ember asztalfiókjában ott lapul. Arról szól, hogyan tudunk kilábalni a mostani szorult helyzetünkből, és milyen szorult helyzet lesz a következő.

De leginkább és mindenekelőtt nevelem a két kicsi gyerekemet, ez a legfontosabb. De ha nagyobbak lesznek, és felszabadul időm több munkára, akkor svédasztalról válogatok majd, és ez örömmel tölt el.

Nem tudom, hogy jutottunk el odáig, hogy magamról beszélek. Ez egy kiállításról szóló anyag, azt hiszem legalábbis, nagyon erősen szubjektív szempontok szerint tálalva. Na tessék.